|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 12 találat | lapozás: 1-12 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Gyóni Géza 2003. június 25.Átfogó, vaskos költészeti antológia látott a közelmúltban napvilágot Magyarországon dr. Medvigy Endre irodalomtörténész szerkesztésében, a Felsőmagyarország Kiadó és a Kiskapu Kiadó gondozásában, "A magyarokhoz" - Magyarság- és istenes versek az Ómagyar Mária siralomtól Trianonig és napjainkig címmel. A közel 600 oldalas antológia első része, a Magyar századok, költészetünk kezdeteitől a trianoni szétszakadásig vonultatja föl a fenti ihletettségű versek legjavát Ady Endrével, Gyóni Gézával, Szép Ernővel zárva a sort, majd a második rész, a Hatágú síp, részekre tagoltan teszi ugyanezt: a "Duna-Tisza tája", a magyarországi költészet nemzet- és istenes versein vezet végig, majd következik a "Partium, Erdély, Moldvai magyarság", a "Felvidék", "Kárpátalja", "Délvidék" és a "Nyugati magyarság" hasonló ihletettségű költészete. A kötet kizárólagos terjesztője a budapesti Pult Kft., címe 1081 Budapest, Népszínház utca 29 szám, tel: 303-92-82. /A magyarokhoz. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 25./2004. július 9.Az első világháborúról sok könyvet írtak, csak a magyar irodalomban olyan jeles írók, mint Somogyvári Gyula, Gyóni Géza, Kuncz Aladár vagy Markovits Rodion. József Álmos a háború igazi arcát, belsőjét próbálja felfedni nemrég megjelent kötetében (József Álmos: Mire a falevelek lehullanak... – T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2003). Dokumentumértékű korabeli leveleket, tábori levelezőlapokat, fényképeket válogatott össze. Könyvében többnyire háromszéki székely honvédek szólaltak meg levelek, tábori lapok, ritkább esetben naplószerű feljegyzések által. /Benkő Levente: Történelem belülnézetből. = Krónika (Kolozsvár), júl. 9./2012. szeptember 13.A honvédség csíkszeredai bevonulására emlékeztekA Magyar Királyi Honvédség 1940. szeptember 11-i dicsőséges csíkszeredai bevonulására emlékezett a Történelmi Vitézi Rend szerda este a csíksomlyói Fodor Házban, ahol egyúttal Deáky András bemutatta Szemben az árral című kötetét. A rendezvényen többek között jelen volt vitéz Orbán Ferenc és Szabó Ibolya, akik tizenévesen tanúi voltak a magyarság felszabadulását jelentő hetvenkét évvel ezelőtti eseményeknek. Akkori élményeikről leírhatatlan örömmel és lelkesedéssel meséltek a szép számban megjelent hallgatóságnak. A megemlékezést vitéz Orbán Imre csíki székkapitány nyitotta meg, köszöntve a megjelenteket. Rámutatott, hogy a magyar honvédség hetvenkét évvel ezelőtti bevonulása Csíkszeredába maradandó pillanat, felemelő érzés volt a helybéliek számára, és a felszabadulást jelentette. Ezért fontos emlékezni erre a jelentős történelmi eseményre. A magyar Hiszekegy elmondását követően a Történelmi Vitézi Rend országos törzskapitánya, vitéz Lázár Elemér rövid történelmi ismertetőjében kifejtette, hogy Észak-Erdély Székelyfölddel a második bécsi döntésnek köszönhetően 1940-ben került vissza Magyarországhoz, melynek 1920-ban történt feldarabolása egy igazságtalan diktátum következménye volt. „Mi a trianoni diktátumot nem ismerjük el soha” – nyomatékosította a törzskapitány. Deáky András magyar–német szakos nyugalmazott tanár elmesélte: magyar állampolgárként született 1941-ben Gyimesbükkön. Szüleitől mindig azt hallotta, hogy a Horthy-korszak a magyar történelem egyik legszebb időszaka volt. Horthy Miklós szerepéről a többi között kifejtette: tagadhatatlan, hogy országépítő és hongyarapító volt. Az első világháborút követően a kormányzónak nem volt könnyű dolga, mégis felvirágoztatta a magyar gazdaságot, és az akkori fizetőeszközt, a pengőt az akkori világ egyik legértékesebb valutájává tette. „Olyan boldogok sose leszünk” – idézte fel a bevonulás emlékeit meghatódva Szabó Ibolya, akinek egyedi élettörténete akkor kapott nyilvánosságot, amikor 2011 január végén a magyar állampolgárságot igénylő dokumentumhoz egy olyan fényképet csatolt, amelyen ő látható tízéves korában egy magyar honvéd karjában. A fényképen lévő katona pedig nem más volt, mint a csíkszeredai konzulátuson Ibi néni papírjait átvevő konzul, Böhm Dávid nagyapja, Németh József. A megsárgult fényképet az előadásra is elhozta, megmutatva a közönségnek a híressé vált pillanatot. A Székely Gyula szakaszvezető által megörökített esemény a magyar honvédség bevonulásakor történt a Bereck közelében található Sósmezőn, az ezeréves határnál, ahol a katonák üdvözléseként az akkor tíz éves Ibi néni elszavalta P. Jánossy Béla Erdélyország! című versét. A költeményt a szerdai megemlékezésen is elszavalta: „Drága, csonka Erdélyország, / Csókolom a könnyes orcád, / Hulló könnyed perzsel, éget, / Én is öntöm, ontva-ontom / Az enyémet... / Drága, csonka Erdélyország, / Csókoljuk a könnyes orcád. / Hittel vagyunk teles-tele: / Eggyé forraszt téged még az/Isten keze!!!”. Vitéz Orbán Ferenc kívülről szavalta el Gyóni Géza Csak egy éjszakára küldjétek el őket című versét. A bevonulással kapcsolatban megjegyezte: „Azt az örömet, amit akkor az emberek megéltek, nem lehet szavakkal kifejezni. Mindenki boldog volt, hogy újra magyarok lettünk.” Könyv a gyimesi életről A csíksomlyói Fodor Házban került sor Deáky András Szemben az árral című kötetének bemutatására. „A könyv a harmadik kiadásánál tart, és a negyedik kiadás is meg van rendelve, viszont ez az első könyvbemutató” – jegyezte meg a mű alkotója. A kötet az író saját történetein keresztül a gyimesi emberek meseszép világát, a táj varázslatos szépségét tárja az olvasó elé, így egyfajta kordokumentumként is szolgál. Deáky kifejtette: „A mű egy kiáltás minden magyar felé, hogy ne adjuk fel a megmaradásért folyatott küzdelmet. Kitartó munkával magunk építhetjük fel magyar jövőnket, mert ez a föld a mi lelkünkben magyar föld marad, erre köteleznek temetőinkben nyugvó őseink. Szívünk magyar dobogását nem tilthatja meg senki és semmi, de szülőföldünkön való megmaradásunk elsősorban tőlünk függ. Vállalnunk kell magyarságunkat, kultúránkat.” Létai Tibor Székelyhon.ro 2012. október 17.Háromszéki hadifoglyok a krasznojarszki fogolytáborbanAkár megfordított népvándorláshoz is hasonlítható az első világháború kezdetétől az orosz hadifogságba szállított magyar hadifoglyok tömege. Mintegy félmillióra becsüli a szakirodalom a Kijev melletti gyűjtő- és elosztótábortól Szibéria legkeletibb városáig, Vlagyivosztokig hurcolt magyar katonák számát. A hazaitól lényegesen különböző éghajlati viszonyok, a tábori élet okozta elszigeteltség, a kezdeti tétlenség, a hazatérés teljes bizonytalansága csak néhány azon körülmények közül, melyekkel szembe kellett nézniük a foglyoknak. A nemzetközi egyezmények alapján a tisztek és a legénység ellátottsága és megítélése különbözött egymástól: amíg az előbbiek eleinte akár havi ötven rubelt is kaptak, és nem voltak munkára kötelezhetők, sőt, 1919-ig nem is dolgozhattak, addig a legénység alig kapott pénzbeli segélyt, és gyakran osztották be némi bér ellenében a hadigazdaság igényelte különböző munkálatok (út- és vasútépítés, bányászat, mezőgazdaság) elvégzésére. A tiszti táborok világa az említett közülmények következtében mind zártabbá vált, kapcsolata a külvilággal csak a legszükségesebbekre korlátozódott, a tisztek életmódjukban a hazai szokások megőrzésére törekedtek, melyeknek lényeges eleme a művelődési igények kielégítési volt. A civil élet valóságos kicsinyített mása alakult ki a táborokban: könyvtárak, újságszerkesztők, kaszinótulajdonosok, kávézósok, színészek... el egészen a pénzhamisítókig. A tisztek rendelkezésére álló szabadidő magyarázza azoknak a saját készítésű ládikáknak, sakkfiguráknak, faragott tárgyaknak, hangszereknek a létét, melyekből még ma is gyakran látni kiállításokon, hagyatékokban. A szibériai Jenyiszej folyó melletti Krasznojarszktól északkeletre volt Oroszország legnagyobb fogolytábora, melyet Vojenni Gorodoknak (katonai városka) neveztek el. A tábort 1909-ben kezdték építeni, és tíz év alatt kellett volna befejezni. Eredetileg egy gyalog hadosztály elszállásolására létesítették, de a világháború kitörése rendeltetésének megváltoztatását hozta. 1915 elején már több mint négyezer tiszti állományú foglya volt, melynek fele magyar nemzetiségű. A foglyokat számozott, emeletes téglabarakkokban, ún. pavilonokban, szükség esetén földbarakkokban helyezték el. Gábos Dénes sepsiszentgyörgyi tanító hagyatékából került elő a táborról feltételezhetően titokban készült felvétel (1. kép), ugyanis a fényképeket elkobozták, készítőjüket büntették. A 43-as számú földbarakkot egy Penicek nevezetű fogolytársa örökítette meg hadifoglyok részére nyomtatott levelezőlapon (2. kép). Különösen a tanítók szervezete volt aktív. Lapokat szerkesztettek és sokszorosítottak, színházuk volt, és az önművelés számtalan formáját használták ki. Egyed Csaba bodosi származású mérnök jóvoltából jutottam hozzá évekkel ezelőtt nagyapjának, Egyed Géza tanítónak a krasznojarszki fogolytáborra, különösen Gyóni Géza költőre vonatkozó visszaemlékezéséhez. Egyed 1915-ben esett fogságba és került Krasznojarszkba. Leírja, hogy a barakkokban a rendszeresség betartása és az ellenőrizhetőség miatt ún. priccsszakaszokat létesítettek, később azonban engedélyezték, hogy priccsekből tizenkét helyes, deszkafalú szobákat alakítsanak ki. 1916 tavaszán az 5-ös földbarakkban alakult meg a Hadifogoly Magyar Tanítók Egyesülete, melynek harmadik elnöke Egyed Géza volt. Kidolgozták az egyesület alapszabályzatát, és saját, fába faragott pecsétet készítettek. 1917-ben az egyesület 25 rubeles pályázatot hirdetett A magyar nyelv tanítása és a hazafias nevelés címmel, melyet Egyed nyert el. Elismerésként a Balatonyi József fogolytárs által készített díszes Emléklappal ajándékozták meg (3. kép). Az egyesület otthonról postán kapott és a finn fogolytársak által ajándékozott könyvekből könyvtárat létesített, melyet Gyóni Géza, az oroszországi magyar fogolyirodalom jeles költője is gyakran látogatott, közeli barátságba kerülve így Egyed Gézával is. 1964-ben rögzített visszaemlékezéseiben olvashatunk a Gyónival való találkozásairól, annak betegségéről és haláláról. Megtudjuk, hogy temetésén csak kis számú fogolytárs részvételét engedélyezték, birodalmi német evangélikus lelkész temette, sírjához fejfát állítottak. Egyed Csaba őrzi Gyóni Géza Levelek a Kálváriáról című versciklusa Hegyeken át kezdetű versének Krasznojarszkban készített és sokszorosított, a költő által Egyed Gézának ajándékozott illusztrált példányát (4. kép). József Álmos (folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. augusztus 23.Húszéves az Úz-völgyi emlékműAz Úz-völgyi emlékmű felavatása 1994. augusztus 26-án Az 1944-es Úz-völgyi harcok helyén ötven év eltelte után, 1994. augusztus 26-án állítottuk fel azt az emlékművet, amely ma már zarándokhellyé vált. A gondolat az én fejemben született meg, melyet Sylvester Lajos azonnal felkarolt, sőt, könyvet, majd filmet is készített e szép völgy eseményeiről (Úz-völgyi hegyomlás). Azon magyar honvédek emlékére született az emlékmű, akik 1944. augusztus 26. és szeptember 11. között szülőföldjüket védték, és azt vesztették el, ami az embernek a legdrágább: életüket. Mily szépen írja Magyari Lajos: „védték a hont, a megvédhetetlent”, majd folytatja: „kik nem kérdezték, miért és mi végből, áldott életükért nem kértek soha bért, a földért adták a drága, drága vért”. Háborúba vezényelt, két tűz közé szorított, végveszélybe sodort kicsi ország katonái voltak, nem ők akarták, de ha már belesodródtak, belekényszerültek, harcoltak. Tették, amit kellett, amit lehetett, amit a becsület megkívánt. Katonaesküvel vállalták, hogy hazájukat megvédik. Sajnos, az eskü jogosságát, örök érvényességét azután sokan és sokszor elvitatták: Nem kellett volna kitartani, át kellett volna állni, tudniuk kellett, hogy a háborút elvesztettük, harcuk értelmetlen volt – mondják némelyek. Ezekre ők, az elesettek nemet mondtak. Át kellett volna állni? De hiszen ez árulás. Az árulásnak súlyos következményei vannak. A házat s a hazát védeni kell, évszázadok óta ez a székely-magyar ember tiszte, ez már a génjeiben van. Már Gyóni Géza megírta: „Véres harcok verték fel a hírét, de csak a béke katonája volt.” Odahaza pedig a lányok, anyák azon bucsálódtak: melyiküké volt Horthy Miklós legszebb katonája!? Az emlékműtalapzaton fekvő sziklapatakkő, amelyet az Úz-patak medréből vonszoltunk ki, egy sebesült vagy halott katonát asszociál, egyszerre szarkofág és kőkoporsó, 135 katonahalott nevét viselő réztáblákat tart, a strázsáló székely zászlós kopjafa mellett Kölcsey Ferenc-idézettel: „Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak hagyd örökül, ha kihunysz: a haza minden előtt.” Az emlékmű létrejöttében sokan segítettek, háromszékiek és csíkiak egyaránt. Gergely András, Csíkszentmárton polgármestere, Fikó András erőgépész, Vinkler András sepsiszentgyörgyi betonadakozó, Péter János márványlap-ajándékozó, Váncsa Albert kopjafaadományozó, Both Károly fafaragó, Puskás Csaba, Kiss Lőrinc, Imreh Lajos, a Sepsiszentgyörgyi Autóvillamossági Gyár szerszámműhelye réztáblaadói és -vésői, Gombos János, Bartha Mihály és családja, Páldeák Béla és családja, Kovács Béla, Soós Ferenc, Vén András, ifj. Kajcsa András, Gocsman Sándor, Somogyi Csaba, Ferenc Gyula, Fejér Ákos, Nagy Dezső, Incze Pál, Páll Samu, Ugron Endre, Ferencz Csaba Háromszékről. Úz völgyében élők: Csedő Lajos, László Imre és Sándor, Csillag Gyula, Novák Istvánné. Szentmártoniak: Kovács Sándor, Vitos József, Dánel András, Kosza Vilmos, Nagy Zsolt, Bocskor Imre, Keresztes Andor. Nem felejtjük el azok nevét sem, akik húsz évvel ezelőtt Kelemen József tanár vezénylete mellett, a sepsiszentgyörgyi katonazenekar – a textilgyári rezesbanda tagjaiként oly sok szép dallal kedveskedtek az avatóünnepélyen résztvevőknek: Mézes László, Ördög István, Timár Miklós, Karácsony János, Krafft Pál, Toncs György, Dakó István, a dohánygyárból: Dénes Gyula, Márton Tibor, Szász Péter, a dudagyárból: Bedő Gábor, Fazakas Zoltán, az IMASA-ból: Szabó József és Gáll Sándor. Köszönet mindannyiuknak! Tisztelettel és szeretettel várunk 2013. augusztus 26-án, immár huszadik alkalommal az Úz-völgyébe minden kedves, végtisztességet megadó embert! Dr. Szőts Dániel Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. november 30.Meghitt hangulatban adták át a Székely sirató emlékművetKözel háromszázan gyűltek össze november 30-án, szombat délben Székelykeresztúr központjában, ahol leleplezésre került az első és második világháborúban elhunyt hősök tiszteletére állított Székely sirató emlékmű. Az eseményen a helyi politikusokon kívül többek közt Répás Zsuzsanna Magyarország közigazgatási és igazságügyi minisztériumának nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára is köszöntötte az egybegyűlteket. Könnyes szemű rokonok, politikusok és városlakók jelenlétében leplezték le Keresztúron a világháborúkban hősként elesett 182 helybéli katona emlékére állított emlékművet. Az ünnepély a magyar himnusz eléneklésével indult, majd Rafai Emil, a település polgármestere szólalt fel. Elsősorban a száz év távlatában is gyászoló keresztúri családokhoz szólt, hangsúlyozva, az elesett katona a nemzet számára hős, de az anyának áldozat. A továbbiakban a keresztúri világháborús helyzetről Orbán János, akkori katolikus plébános feljegyzéseiből idézett. „Jól tettük, ha ma élő utódok 99 év elteltével hiányt pótolunk, és világháborús emlékművet állítunk és avatunk itt, Székelykeresztúr főterén. Adja Isten, hogy álljon még sokáig a Székely sirató városunkban, nemzeteket és nemzedékeket emlékeztetve a nagy világégések áldozataira” – hangsúlyozta a polgármester. Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár beszédében kiemelte, a hősi halottak emlékéből merítkezve a székelységnek saját kezébe kell vennie a sorsát. „Nem várhatja, hogy Bukarest majd megoldást hoz, hiszen naponta tapasztaljuk a gáncsoskodást, a burkolt vagy nyílt elnyomást. Elég a székelyzászlós perekre, vagy a Székelyek Nagy Menetelése előtt, hirtelen meghibásodott vasúti szerelvényre gondolnunk” – fogalmazott. A következőkben Keresztúr polgármestere és Györfi Sándor, a Székely sirató alkotója leleplezték az elesett katonát és az őt sirató anyát ábrázoló műalkotást, majd Bocskai Vince szobrászművész a szobor alkotóját és művét méltatta. Ezt követően Györfi András, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának színművésze Gyóni Géza Csak egy éjszakára című versét adta elő. Felszólalásában Verestóy Attila szenátor a túlélők leszármazottainak fájdalmáról beszélt, akik a mindennapokban is magukkal hordozzák a világégések veszteségeit. Hargita Megye Tanácsának elnöke, Borboly Csaba részvétet kívánt a háborúkban elesettek hozzátartozóinak, majd sajnálatát fejezte ki arra vonatkozóan, hogy Keresztúr polgármesterének többszöri kérése ellenére sem adhattak támogatást az emlékmű létrejöttéhez. A szobor megáldására mindhárom történelmi egyház képviselőjét – Antal Zoltán, református lelkipásztort, Szombatfalvi József unitárius lelkipásztort és Kovács Péter katolikus plébánost – felkérték. Ezután az emlékmű körül álló székelyruhába öltözött lányok annyi szegfűszálat helyeztek el a talapzaton, ahány áldozat neve szerepel a táblán, majd az elöljárók és az elhunyt katonák hozzátartozói is letették kegyeletkoszorúikat. Az ünnepség a székely himnusz eléneklésével és gyertyagyújtással zárult. Simon Eszter Székelyhon.ro 2014. október 11.Emlékőrző GalíciaHa a hangrögzítés technikájának bár töredékével rendelkeztünk volna ifjú korunkban, sok részletet menthettünk volna meg nagyapáink-apáink első világháborús emlékeiből – osztottuk meg véleményünket Balázs Antallal, akinek abban a szerencsében volt része, hogy magyarországi barátaink meghívták Galíciába meglátogatni a magyar katonai emlékeket őrző vidékeket, az első világégés véráztatta háborús színtereit. S mert egyre fogy az évfordulós esztendő, arra kértük, ossza meg olvasóinkkal is lengyelhoni élményeit. – Bedécs Gyula régi barátomnak megígértem, hogy ha Galícia felé mennek, emlékkopját faragok a brassói huszonnégyes honvéd gyalogezred emlékére, és személyesen elviszem velük oda – kezdett a történetbe. – 2012-ben voltunk mi már együtt, ugyancsak a huszonnégyesek emlékeit keresve, Olaszországban, eljutottunk Doberdóig, az Isonzóig, viszontláthattuk a Pó-síkság magyar vér áztatta harci színtereit. Ebben az évben Galícia következett, ide szervezett emléktúrát a győri székhelyű Isonzó Baráti Kör. Ismerkedni mentünk a galíciai harcterekkel-emlékekkel, főt hajtani ott nyugvó hőseink sírhantjánál. Itt közbevetem: mifelénk is élt egy hivatásos haditudósító, aki a huszonnégyesek nyomában bejárta Galícia és az olasz front színtereit, s megrázó eseményeit könyvben rögzítette. Ádám Éva író a lengyel származású Kamenitczky Etelka volt, aki bányafelőr lányaként született Köpecen. Könyvének hasonmás kiadása régi feladata a hazai magyar könyvkiadásnak. Síremléke a Fehér megyei Kulcs temetőjében áll, múlhatatlan érdemeiért nem emelt neki emléktáblát Köpecen az utókor. – Én Rymanówban találkoztam barátaimmal – folytatja Balázs Antal. – Első megállónk Salis Soglio volt. Ott áll Galícia legnagyobb erődje, az akkor épített 15 közül! Ezeket bekerítették az oroszok. Kiéheztették az erődök katonáit, akik fűrészkorpával keverték a lisztet, hogy mindenkinek jusson egy darab kenyér, majd fogságba hurcolták a legyengülteket Oroszországba. Emlékezetes marad számomra, mert itt hajtottak főt a Harangozó dédunokák felmenőjük, Harangozó István síremléke előtt. Emlékbeszédet mondott Harangozó Bertalan, Vas megye jelenlegi kormánymegbízottja, imát Harangozó Vilmos kőszegi plébános, felhangzottak Kulcsár Béla harmonikaművész katonadalai. Megható volt. Másnap eljutottunk Galícia egyik legnagyobb hadtörténeti múzeumába, megtekinthettük annak nagyon gazdag gyűjteményét, ez a város volt Przemyśl. Magyar katonák-kiskatonák vére áztatta itt a földet, megrázó élmény volt látni, ahogy a sokat szenvedett és szabadságszerető lengyel nép mennyire őrzi-gondozza a magyar hősöket befogadó temetőket! Koszorúztunk. Az első világháborúban magyar katonák ezrei haltak hősi halált az itt álló romos erőd egykori orosz ostromakor. Nekik állított emléket a költő Gyóni Géza a Csak egy éjszakára című versében. Egyike volt az erőd védőinek, itt került orosz fogságba, ahonnan soha nem tért haza. Azt azonban már kevesebben tudhatják, hogy a Bodosban nyugvó Egyed Géza tanító a krasznojárszki fogolytáborban kötött barátságot Gyónival, aki felett halálakor lévita képzésű református kántortanítóként mondott emlékbeszédet – csavargatva az emlékezés gomolyáját, ezt is felelevenítjük Balázs Antallal. A magyar nép külön emlékművet szentelt a przemyśli vesztett csatának. A Margit híd budai hídfője mellett áll az oroszlános emlékmű, rajta ennyi: Przemyśl. És ha magunkat keressük, van még érdekes dolog, ami minket, sepsiszentgyörgyieket ehhez a galíciai városhoz köt: a megyeszékhely szívében, a Szent József-plébániatemplom tornyában naponta megszólal egy szép hangú harang, melyet ebben a városban, Lengyelország egyik nagyobb harangöntödéjében öntöttek! – Augusztus 6-án Luznára igyekeztünk, ahol bemutatták a Pustki-dombon fekvő hősi temető magyar részlegét – sorolja Balázs Antal. – Menet közben fejet hajtottunk a Gorlicei-domb előtt is, a második sorsfordító galíciai ütközet színhelyén. A Pustki-domb temetőjét nemzetiszín szalaggal vettük körül, és minden magyar katonasíron meggyújtottunk egy mécsest. Tábori misét tartottak a csoport magyar papjai, ministráltak a Harangozó fivérek, az Isonzó Kör bemutatta műsorát. Számunkra emlékezetes meglepetés volt, hogy a misén tiszteletét tette a luznai önkormányzat képviselőete. Tarnówba siettünk, Bem apó szülővárosába, és útközben igazi élmény volt megállni Limanówban. Itt van a Limanovai Magyar Hősi Temető. Felolvastuk Muhr Ottomár limanovai hős ezredes emlékművének megrázó feliratát, amelyen a 9. császári és királyi huszárezred magyar katonáinak neve sorakozik. A magyar nyelvű felirat így hangzik: „1914 december 11–12-én ezredes urunkkal együtt halt huszárok drága vérének, kemény öklének, szótlan magyar hűségének emlékére”. Fergeteges harc alakult ki itt annak idején, az ezred leszállt a lóról, és kézitusára került sor. Az ezredes sortüzet és rohamot vezényelt, s ennek során hősi halált halt... Nincs olyan szó, amellyel ki lehetne fejezni, hogy mit éreztem én, a csehétfalvi székely ember, amikor Tarnówban megláttam annak a Bem tábornoknak a díszes és szép síremlékét, aki életét az utolsó percig veszélyeztette a magyar szabadságért, és örökre összekötötte a barátság fonalával a magyar és a lengyel nemzetet. Azt már a nem Háromszéken és Erdélyben élő olvasóink kedvéért jegyezzük meg, hogy Bem tábornok Háromszék földjén is többször megfordult. Petőfivel egy moldvai útjáról hazatérőben nagyon letörten találkozott Bereckben, és elmondta a költőnek, hogy szívesen jönnének fegyverbe Háromszékre a moldvai csángó magyarok, de akkor oda vissza soha nem tudnának térni, hiszen mit mondanának az ott élő románok, hogy ők Erdélyben a románok ellen harcolnak! A Bem–Petőfi találkozó emlékműve Bereck főterén áll, szobra Kézdivásárhely szívében, nevét felvette a lemhényi iskola. A nemzetét elnyomó orosz cári hatalom ellen akart harcolni, úgy gondolta, a török–orosz viszályban szerepet kaphat még, így beállt a török seregbe. Ám ahhoz, hogy abban harcolhasson, fel kellett vennie a muzulmán hitet. Így lett Bem Józsefből Murad pasa, aki a szíriai Aleppo városát megmentette a pusztítástól. Ott szerzett sérüléseibe halt bele. 79 évig pihentek földi maradványai az aleppói temetőben, majd 1929-ben szülővárosa kezdeményezésére exhumálták hamvait és hazaszállították. A lengyel katolikus püspöki kar azonban nem engedélyezte keresztény földbe temetését, ezt igen leleményesen Szyszko Bohusz szobrász-építész úgy oldotta meg, hogy egy mesterséges tó közepén hat oszlopra helyezte Bem szarkofágját, a tábornok végső nyughelyét. Az égbe temették Bem József maradványait! – Utunk utolsó emlékezetes állomása Tuchów volt, számomra a legfontosabb település, mert ennek a városkának hadi temetőjében nyugszanak a sokat szenvedett magyar királyi brassói 24-es honvéd gyalogezred hős katonái, a mi vidékünk férfiai. Ebben a temetőben a meghatódottságtól megszállva helyeztük el zuhogó esőben az általam faragott kopját azoknak az emlékére, akik soha nem láthatták meg székelyföldi szülőfalujukat. Amire bedöngöltük a kopjafát, megérkezett a városka polgármestere. Látni lehetett arcán a megilletődöttséget, pedig egy szót sem értett abból, ami ott elhangzott! Mire a kőszegi plébános megszentelte a kopjámat, kisütött és ránk mosolygott a Nap. Szerethette az Úristen a huszonnégyeseket – mondtam a plébánosnak, mert megsiratta őket. Végezetül pedig egy nagyon megható dolog történt: az a polgármester, aki szemtanúja volt az emlékállításnak, odajött, és megsimogatta a kopjafát! Hirtelen hazagondoltam, és azt mondtam magamban, hogy micsoda nemes gesztus lett volna, ha a mi megyénk prefektusa is megsimogatott volna legalább egy emlékkopját azok közül, amelyeket felszenteltünk Gábor Áron síremléke mellett az eresztevényi temetőben. Mennyire más érzéssel távozott volna onnan az a pár száz résztvevő, aki jelenlétével megtisztelte a szabadságharcos hős születésének bicentenáriumát! A lengyelek szeretetét felülírni nem lehet. Most hiszem, hogy mennyire igaz az a négysoros, miszerint „lengyel s magyar két jó barát, együtt harcol s issza borát!” Azt is világgá kiálthatta volna Balázs Antal, hogy a lengyelek is megértsék, hogy a távoli Háromszéken, a Rétyi Nyír előterében szépen felújítva áll a huszonnégyes honvéd egész alakos szobra, amelynek újbóli avatóünnepségét jeles személyiségek jelenlétében tartottuk 2010. augusztus 20-án. Ezek a fiúk bámulatra méltó haditettekkel, hősi eseményekkel írták be nevüket az első világháború történetébe. Kilencvenhat esztendeje annak, hogy Galíciában és az olasz fronton elnémultak a fegyverek, s már azok is hantok alatt pihennek, akik hazatérhettek a harcmezőkről. Galíciában estek át a tűzkeresztségen, védték a Kárpátokat, az Uzsoki-szorost. 1918 januárjának kemény telén parancsszóra átvitték őket az olasz frontra. Assiago alatt, a Piavé lankáján vívták lankadatlan küzdelmüket egészen az összeomlásig. „Galícia véráztatta mezőin A szellő is csak susogva szálljon, Hősök nyugszanak ott, fiatal fiúk, Hősök álmát ne zavarja meg senki a világon!” Bíró István fiatal önkéntes sorai ezek, amelyek a korabeli hírlapokban láttak napvilágot. 1914 októberében 285 halottat, 759 sebesültet jegyzett a statisztika, 853-an eltűntek! Ők voltak a muszka áradat fenntartói, a magyar bánat és hősiesség jelképei. Kisgyörgy Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. május 23.Csomagban átcipelt múltBeszélgetés a 60 éves Kapui Ágota költővel, szerkesztővel – Erdélyben, sepsiszentgyörgyi pedagóguscsaládban született. Kérem, meséljen gyermekéveiről. – Édesanyám szívbeteg volt, tehát a szüleim tudták, hogy nem lehet testvérem, ezért teljes lényükkel rám koncentráltak. Én voltam az egyke iskolapéldája, akinek mindent megadtak, amit a hatvanas-hetvenes években egy család egy gyermeknek megadhatott. Két maximalista pedagógusszülő irányította a lépteimet, fontosnak tartották, hogy nyelvet tanuljak, zongorázzak, rajzoljak, olvassak. Könyveket adtak a kezembe, megmondták, mi a nekem való olvasmány. Persze, én mindig azt olvastam titokban, ami nem volt nekem való. Kisgyermekként nagymamám sok mesét olvasott. Soha nem engedtem, hogy abbahagyja addig, amíg teljesen be nem rekedt. Anyukámnak gyönyörű hangja volt, sokat énekelt, verset olvasott, így kaptam rá a költészet ízére, Adyra, Arany Jánosra, Reviczky Gyulára, Juhász Gyulára. Még ma is elszorul a torkom, ha a Pillangókisasszony nagyáriáját meghallom, mert az volt anyám kedvenc operája. Édesapám a Bánságból jött, és benősült egy székely családba. Apai nagyapámnál töltöttem minden nyaramat egy Temesvár melletti faluban, ahol egy másik kultúrát, mentalitást ismerhettem meg. Az iskolában mindig a maximumot kellett kihoznom magamból, mert a tízes nálunk elvárás volt. Ha gyengébb jegyet kaptam egy dolgozatra, azt édesanyám hamarabb tudta, mint én, és a büntetés nem maradt el. Ez az állandó megfelelési kényszer lassan-lassan lázadóvá tett, szerettem olyan barátokkal lenni, akik nem voltak eminensek, mert mellettük csupa izgalom volt az élet. A megfelelés és a világ másik oldalának megismerése közt lavíroztam, a barátaim körében átlagos, hétköznapi tizenévesnek érezhettem magam. – Kik voltak tanítói, tanárai, akikre ma is szívesen emlékszik vissza? Milyen volt az egykori 1-es számú, híres-neves, ma "elhíresült" Mikó Kollégium szellemisége az 1960-as évek végén, a ’70-es évek elején? – Az akkori 1. számú líceum hiába viselte ezt a semmitmondó nevet, nem feledte el múltját, hagyományait, a Mikó az Mikó maradt. Mindannyian büszkék voltunk arra, hogy a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba járunk, ahogy szüleink, nagyszüleink is azok voltak. A tanáraink is erősítették bennünk ezt a szellemet, és olyan tudást adtak, amelyből egész életemben megéltem, bárhová sodort a sorsom. Az a humánműveltség, amelyet az oktatóim megalapoztak, sok helyzetben kisegített engem. Berde Zoltán tanár úr a világ legjobb magyartanára volt, egy igazi példakép. Ő volt az első kritikusom, minden versemet az ő útmutatásai alapján gondoltam tovább, javítottam, tisztáztam le. Szász Fehér Gyöngyi tanárnő szerettette meg velem a francia nyelvet, de nem feledem Becsei Pali bácsit, a latintanáromat sem. Édesanyám volt a történelemtanárom, furcsa volt őt anyaként szeretni és tanárként elfogadni. Láttam, hogy mindennap vázlatot ír és lelkiismeretesen készül az óráira. Szigorú volt és kedves, következetes, de megértő is. Sokan szerették, és ez leginkább akkor vált számomra nyilvánvalóvá, amikor eltávozott, és sok-sok volt diákja búcsúzott tőle. – Melyek voltak első próbálkozásai, és ezek hol "kötöttek ki": a szemétkosárban, az iskola faliújságján vagy a újságszerkesztők asztalán? – A versírás mindig valamifajta elvonulást jelentett számomra egy olyan világba, amelyet más nem ismerhet. Most is emlékszem, milyen is volt az ihlet pillanata. Eszembe jutott egy szókapcsolat, amely nem hagyott nyugodni, bezárkóztam a szobámba és továbbgondoltam, papírra vetettem, játszadoztam vele egy kicsit. Nyugtalanító volt, izgalmas, ígéretes, furcsa kis folyamatok indultak meg a lélekben, és jöttek a szavak, a képek, a rímek… A Mikónak volt egy diáklapja, a Gyökerek, az első verseimet ebben publikáltam, de a Megyei Tükörnek is volt egy gyerekrovata, a Cimbora, amelynek szerkesztője voltam, és itt is megjelent egy-egy írásom. A Cimborát szerkesztő diákcsoportot, Zsehránszky István irányította, akivel sokat beszélgettem költészetről, irodalomról. Emberileg is nagy hatással volt rám. – Kolozsvár akkor (és most is) az erdélyi magyar kultúra szellemi fellegvára volt. Kiket ismert egyetemistaéveiben az ott élő költők, írók közül? – Az egyetem olyan magasra tette a mércét, hogy utána nehéz volt elszakítani azt a köldökzsinórt, amellyel magához fűzött a város. Kolozsvár szellemisége meghatározó volt az életünkben, minden köve, minden utcája, épülete lehelte magából a kultúrát, a múlt hagyatékát, az erdélyiség lényegét. Jó volt ott lenni, érezni a pezsgést, a fiatalság varázsát…A háttérben azonban egy aljas játszma bábjai voltunk mindannyian. Sokáig nem hittem, hogy engem is megfigyelnek, és "bűneimet" lajstromozzák azért, hogy egyszer a szememre vethessék. – Hol kapott állást az egyetem elvégzése után? – Ez az euforikus állapot egy csapásra megszűnt, amikor ott álltunk a kihelyezés küszöbén. Kolozsváron nem lehetett maradni, mert akkor még létezett a zárt város fogalma. Ma már tudjuk, hogy ez a diktatúra kényszerítő eszköze volt, hogy szétszórjon minket a legeldugottabb falvakba, belenyomjon a sárba, a megalkuvásba. Egy súlyos magánéleti válság, egy baleset más irányt szabott az életemnek. Hazakerültem Sepsiszentgyörgyre, ahol műszaki fordítóként kezdtem dolgozni a kapcsolószekrénygyárban. Ekkor kezdődött el életem legreménytelenebb időszaka. – Mikorra gyűltek össze kötetre való versei? Miért nem jelenhettek meg a Forrás-sorozatban, amellyel egykoron a romániai magyar irodalom fiatal tehetségei dobbantottak? – A nyolcvanas évek közepe tájékán összegyűlt egy kötetre való írás, és egy gyermekverskötet terveit is dédelgettem. Elvittem a bukaresti Kriterion Kiadóhoz az anyagot, és ígéretet is kaptam arra, hogy megjelenhet, de aztán évekig nem történt semmi. Már Magyarországon éltem, amikor megtudtam, hogy a kötetek anyagát "kukába dobták", mert elhagytam az országot, tehát "hazaárulóvá" váltam. Furcsa volt az is, hogy minden szerkesztőségből csak visszautasítást kapok épp azoktól az emberektől, akik régebben szívesen közölték az írásaimat. – Úgy érezte, hogy figyelték, vagy most már bátran kimondhatjuk: meg is fenyegették a 80-as évek végén, amikor nem volt szabad leírni pl. azt, hogy kézdivásárhelyi, csak így: tg- secuiesci… – Igen, és ez a fenyegetés volt az utolsó csepp a pohárban. A gépgyárban eltöltött kilenc esztendő börtön volt számomra. ’87-ben megcsillant a szabadulás reménye, amikor a Háromszék elődjénél, a Megyei Tükörnél megüresedett egy hely az ipari rovatnál. Nagyon távol állt tőlem ez a terület, de reméltem, hogy idővel testhezállóbb feladatot kaphatok. Az akkori főszerkesztő meg is ígérte, hogy felvesz, amint lehet. Akkor váratlan dolog történt, amely mindent felborított. Behívattak a pártbizottsághoz, ahol megfenyegettek és megaláztak. Azt mondta egy elvtárs, hogy örüljek, hogy van munkám, és ne akarjak újságíró lenni, mert az én múltam nem fér össze az újságírói etika szabályaival. Azért nem jelennek meg mostanában a verseim, mert kritikus és lázító hangvételűek. Villámcsapásszerűen ért ez a támadás. Akkoriban hallani lehetett, hogy Magyarország nyit az erdélyiek felé, befogadja és nem küldi haza őket. Ez a kényszerhelyzet szülte a döntésünket, hogy elhagyjuk az országot. – Valahol olvastam, hogy 1988-ban, amikor családja elhagyta az országot, férjével, fiával és egy bőrönddel lépte át a határt. Nehéz volt az a bőrönd, vagy sokkal nehezebb volt az a másik "csomag", amit a szívében vitt, s úgy hívjuk: szülőföldszeretet? – Abban a csomagban minden benne volt, ami az addigi életünket jelentette. Otthagytuk az édesapámat és a nagyanyámat, az anyám sírját, a barátainkat, a múltunkat. Akkor még nem sejtettük, hogy ez a "mitikus monstrum" másfél év múlva megbukik, és lesz újrakezdés otthon is. – Hogyan alakult élete az áttelepedést követő években? – Voltak jó és rossz dolgok, remények és reményvesztett időszakok. Dabasra kerültünk, egy olyan településre, amelyről Vay Sarolta Régi magyar társasélet című könyvében olvastam valamikor, és akkor lenyűgözött a kisnemesi fészek különleges hangulata, a bálok, farsangok, vadászatok és nagy kártyapartik világa, amely az 1800-as évek végének Magyarországára jellemző volt. Dabas befogadott minket, megélhetést adott, lettek nagyszerű barátaink, jó- és rosszakaróink. A Táncsics Mihály Gimnázium tanáraként megélhettem a hivatás minden szépségét, elnyerhettem a diákok bizalmát, szeretetét. Kiteljesedhettem mindabban, amit szülőföldemen kellett volna művelnem, hogy hasznos legyek, és legyen értelme, visszaigazolása a sok tanulásnak. – Farkas Árpád mondta: megírta azt, amit akart, új verset nem ír, ne várjon az olvasó, nem lesz… Miben reménykedhetünk az Ön esetében? – Nem tartom magam költőnek, mert soha nem váltam azzá. A költők életművet hagynak maguk után, én ezzel nem szolgálhatok. Amióta hazát váltottam, nem nagyon írtam verset. Elfelejtettem, milyen az az érzés, amit gyermekként megtapasztaltam, az ihlet pillanata. Cserében sok minden más megadatott nekem. Voltam tanár, rendező, tehetséges fiatalok útját egyengethettem. Újságot, helytörténeti kiadványokat szerkesztek, szeretem összehozni a helybélieket szülőföldem magyarjaival. Igazi másodvonalbeli háttéremberré váltam, és minden tudásommal azt segítettem, aki valóban előtérbe kívánkozott, és ott van a helye. – Egyetlen verskötete jelent meg, Vers az időben. Gondolt- e arra, hogy régebbi és újabb verseit egybegyűjtve egy teljes Kapui Ágota- válogatást tesz az olvasók asztalára? – Nincsenek ilyen ambícióim! Jó, ha az ember idejében belátja, hogy középszerű, nem kell mindenáron arra törekedni, hogy költő legyen. Aki költőnek született, az a diktatúra, a fenyegetések, sanyargatások ellenére is az lett. Bennem nincs tüske azért az elvetélt költősorsért, most is az irodalom közelében mozgok, szeretem a szerkesztői munkát, jó dolog egy szerzőt hozzásegíteni egy új kötethez. – Igaz, hogy nem írt sok verset, de annál több szépirodalmi kötetet szerkesztett, mégpedig a dabasi Valentyik Ferenccel és Feldman Lászlóval. Kérem, sorolja fel ezeket, és miről szólnak? – Van, amit velük együtt szerkesztettem és van amit önállóan. Valentyik Ferenc dabasi helytörténész rengeteg értékes témát kutatott fel a helyi kötődésű írók-költők, politikusok, közéleti személyek elfeledett életművéből. Társszerkesztőként részt vettem az általa felkutatott Vay Sarolta-versek kötetté szerkesztésében (Virág borul minden rögre), Gyóni Géza Idegen lantokon című kötetének szerkesztésében (amelyben Valentyik Ferenc összegyűjtötte a Csak egy éjszakára című vers 12 nyelvre lefordított változatát), az 1000 dabasi pillanat c. helytörténeti album szerkesztésében. Szerkesztettem dr. Zlinszky János volt alkotmánybíró családtörténetét, Mitták Ferenc Pirkadat című kötetét, valamint a szerző Nyíló ablakok című középiskolás naplóját. Összeállítottam az Áldás a magyarra című kötetet, amelyet a honosított magyaroknak ajándékoz a dabasi önkormányzat. Feldman Lászlóval együtt szerkesztettem a Díszpolgári portrék sorozat két darabját: A dabasi csodadoktor című kiadványt és a Két, istennel beszélő ember című kötetet. – Az Ötödik évszak (1980) c. vers-, próza- és képzőművészeti antológiában azt írja: "Csak az időnek nem tulajdonítasz/ különösebb fontosságot/ míg szorítását nem/ érzed". Érzi már az idő szorítását? – Kár volna tagadnom: érzem az idő szorítását, hiszen hatvanéves vagyok. Ha a hatvanéves nagyanyámra gondolok, ő ebben a korában egy fájós lábú, kendős, ősz hajú asszony volt, aki csak értünk élt. A világ sokban megváltozott, és én is változtam. Nem érzem öregnek magam, és mindent megteszek, hogy egészséges maradjak, szellemileg és fizikailag is friss legyek. A középkorúság státusza kitolódott, engem fiatalítanak a barátaim, az aktív, feladatokkal teli életem, a sport, az az olthatatlan vágy, hogy még sokáig együtt legyek a gyermekeimmel, és ha lesznek majd unokáim, akkor ne legyen köztünk generációs szakadék. Nem adom meg magam az időnek, hiába érzem a szorítását… Székely Ferenc Népújság (Marosvásárhely) 2015. július 4.Hetven éve hunyt el Gyárfás Elemér szenátor, az Erdélyi Római Katolikus Státus világi elnökeLéczfalvi Gyárfás Elemér politikus, közgazdász az egykoron önálló faluban, ma a Dicsőszentmártonhoz tartozó Borzáson, 1884. augusztus 27-én született. A kolozsvári és budapesti jogi egyetemen, valamint a párizsi Sorbonne-on végzett jogi tanulmányokat. (1903-ban, kolozsvári joghallgató korában az ottani Szent Imre Kör alapító elnöke.) Az állam- és jogtudományi doktorátus megszerzése után Marosvásárhelyen ügyvédjelölt. Az 1909-ben letett szakvizsga után Dicsőszentmártonban, Kis-Küküllő vármegye székhelyén nyitott ügyvédi irodát. Abban az időben az ott megjelenő Vármegyei Híradó felelős szerkesztője. Az első világháborúban 1914-től az orosz fronton a 2. (székely) huszárezredben szolgált, és három év múlva tartalékos huszárszázadosként szerelt le. Háborús élményként – Gyóni Géza Csak egy éjszakára versének reminiszcenciájaként – írta le, hogy „a nehéz időkben hányszor elbeszélgettünk arról, hogy ha Európa összes diplomatáit, minisztereit, politikusait csak egy órára ki lehetne hozni ide… […] A diplomaták nem jöttek ki a lövészárokba, s a világháború most is folyik tovább.” Politika és egyház A világháború időszakában bekapcsolódott a politikai életbe, 1917 júniusától 1918 novemberéig Kis-Küküllő vármegye főispánja, ezt követően a forradalom időszakában a megyei Nemzeti Tanács elnöke. 1921-ben a Magyar Szövetség elnöki tanácsának tagja, majd működésének betiltása után a Magyar Néppárt és a Magyar Nemzeti Párt fúziójából 1922-ben megszületett Országos Magyar Párt vezetőségi tagja, valamint a közgazdasági szakosztály elnöke. 1926-tól 1938-ig két alkalommal Csík vármegye szenátora a román szenátusban, ahol egyházi, kulturális és közigazgatási kérdésekkel foglalkozott. Szenátortársai előtt kifejtette: „én ma sem teszek más egyebet, midőn képviselem és védelmezem egyházam jogait, mint amit elődeim tettek. […] nem akartunk egyetlen kormány kezében sem eszközökké süllyedni: sem az erdélyi fejedelmek, sem a Habsburgok, sem a magyar kormányok kezében.” Az Erdélyi Katolikus Státus a szenátus előtt. Gyárfás Elemér világi elnök beszéde és N. Jorga miniszterelnök válasza a szenátus 1932. február 12-iki ülésén (Kolozsvár, 1932.) 1917-től az Erdélyi Római Katolikus Státus gyűlésének, 1921-től igazgatótanácsának tagja, 1931-től a Státus – 1932 óta új nevén az Egyházmegyei Tanács – szabályzata szerint élethossziglan megválasztott világi elnöke. (A második bécsi döntés hatályának időszakában az észak-erdélyi részen Inczédy-Joksman Ödön alelnök.) A román szenátus előtt tisztázta, hogy elnökként sem fizetést, sem egyéb javadalmat, sem jelenléti díjat, sem költségtérítést nem kap. Az egyházpolitika fontos tényezője, 1920-tól az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség alapító-alelnöke, cselekvő részese a Vatikán és Románia között létrejött tárgyalásoknak, majd a két állam közötti Konkordátum megszövegezésének. 1929-ben az Erdélyi Katolikus Akadémia tagjai közé választotta, a társadalomtudományi és újságírói szakosztály elnöke, majd 1938–1940 között az abból létrehozott Pázmány Péter Társaság egyik alapítója és György Lajos mellett másik alelnöke. 1932-ben az egyik alapítója és 1936-ig főmunkatársa a nagyváradi Erdélyi Lapoknak. A második bécsi döntés után, 1940. november 4-től az 1944-es román kiugrásig a Dél-Erdélyben működő Romániai Magyar Népközösség elnöke. Kevéssé ismert, hogy a Maros megyei Szőkefalvi Római Katolikus Egyházközség főgondnoka volt. A dicsőszentmártoni Közgazdasági Bank, később az Erdélyi Bankszindikátus elnökeként, valamint publikációival a gazdasági-pénzügyi életben is nevet szerzett magának [Románia hivatalszervezete és erdélyi magyar pénzintézetek (Lugos, 1924), A leu árfolyama és a pénzügyi válság (Kolozsvár, 1924)]. Nemcsak magánemberként, politikusként is jól kamatoztatta magas szintű román nyelvtudását. Az 1920-as történelmi változás előtt megfogalmazott írásaiban a reálpolitika mondatta vele, hogy meg kell ismerni a román nyelvet és irodalmat, mely hathatósan elősegítheti a magyarok és románok közötti válaszfalak lebontását. Lesz még egyszer ünnep Erdély földjén Első jelentős publicisztikai gyűjteménye az Erdélyi problémák. 1902–1923. (Kolozsvár, 1923) címen megjelent kötet, melynek Elöljáróba részében hangsúlyozta, hogy „az erdélyi magyarságnak az az Istentől rendelt, világtörténelmi hivatása, hogy összekötő kapocs legyen a Közép-Európa tengelyében elhelyezkedett román és magyar népfaj között. […] Ez az egyetlen nagy cél, melyet az erdélyi magyarság ma maga elébe kitűzhet, s amelyért valóban érdemes küzdenie”. Ennek előzményeként a monarchia korabeli nemzetiségeivel való kívánatos kapcsolat kialakításának egyik fontos alapjaként már 1904-ben így fogalmazott: „minden magyar diáknak meg kellene tanulnia egy nemzetiségi nyelvet”. Az ellenségeskedés megszűnését a románság lelkületének, szokásának és vallásának jobb megismerésében látta, mely elengedhetetlen egy reális kép kialakításához. Mindezek ismeretében magától értetődő főispáni székfoglalójának ígérvénye: „Gondosan fogom ápolni a vármegye békéjét, a felekezetek, nemzetiségek, társadalmi osztályok harmóniáját.” Publicisztikai gyűjteményének Elöljáróbarésze és befejező írása, Az igazság lelke ugyanazzal a gondolattal kezdődik és végződik. „Ha az erdélyi magyarság meg tudja látni és be tudja tölteni ezt a történelmi hivatását, ha meg tudja értetni Budapesten, hogy a románság ellen elhangzott minden harag sugallta szó végeredményében az erdélyi magyarság testét, annak intézményeit, birtokállományát vagy kultúráját sebzi meg, és meg tudja értetni Bukarestben, hogy ha barátra és szövetségesre van Romániának szüksége, nem találhat biztosabbat, jobbat, kitartóbbat, mint azt, kinek szövetségesi hűségére és ragaszkodására kétmillió román állampolgár fajrokona a zálog – ha meg tudja ezeket értetni, ami pedig oly világos, oly kézenfekvő, akkor lesz még egyszer ünnep Erdély földjén is.” A gondolatoknak ismerősnek kell lenniük, hasonlóak olvashatóak Kós Károly Kiáltó Szó címen elhíresült manifesztumában is. „Mi, kétmillió dolgozó, adózó, anyagi és kultúrértékeket produkáló polgár felséges erőgyarapodása vagyunk Romániának. […] Nyíltan és őszintén valljuk azonban: inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építők, mint rombolók, inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek.” Kalotaszegi vállalkozás címen megjelent, a Korunk szerkesztőbizottságának írt levelében (Kolozsvár, 1971. május 24.) Kós Károly úgy emlékezett, hogy a korabeli politika „a Kiáltó Szó szerzőjének megszerezte az első osztályú ’nemzetáruló’ minősítést”. Hasonló mondataiért a maga korában Gyárfás Elemérre nem aggattak ilyen jelzőt, remélhetőleg a mostani időszakban, utólag sem kapja meg. 12 pont az autonóm Erdélyről Az első világégés után, a formálódó új államhatárok időszakában, 1919. március 24-én 12 pontban az autonóm Erdély megvalósításáról memorandumot fogalmazott Iuliu Maniunak, a nagyszebeni Kormányzótanács elnökének. Javaslata szerint az Erdély címerét és lobogóját használó önálló „Erdélyország”-ban meg kell teremteni a három nemzet – magyar, román és szász – unióját és szövetségét, melyet 10-10 magyar és román, valamint 4 szász tagból álló, összesen 24 tagú kormányzótanács Gyulafehérvár székhellyel irányítana. A három nemzet bármely tagja becsületének, öntudatának megsértését, közöttük gyűlölet szítását felségsértésnek kellene tekinteni és annak megfelelően büntetni. Az időközben gyorsan változó történések miatt túlhaladottnak tekintette memorandumát és nem adta át címzettjének. Legfontosabb munkája a Bethlen Miklós kancellár. 1642–1716. (Dicsőszentmárton, 1924) monográfia, melyben az önálló erdélyi fejedelemség időszakába illesztve a címadó erdélyi kancellár életét elemezte Cserei Mihály Historia (1709–1712) címen megszületett munkája alapján. Forrásként közölte a Diploma Leopoldinum, az Olajágat viselő Noé galambja és a Supplicatiószövegét, valamint Bethlen Miklós levelezését, melyet a bécsi fogságból feleségével és fiával folytatott. Művéről több ismertetés született, melyek közül a legalaposabb Biró Vencel piarista történészé. Monográfiája a korszak más történelmi jellegű munkáihoz hasonlóan „áthallásos”, a korabeli történések elemzésekor gyakran utalt saját korához való hasonlatosságokra. Marosvásárhelyen, 1924. október 12-én a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaságban ez volt a székfoglalója. Az Egyenes úton. 1901–1926. (Kolozsvár, 1926) címen megjelent második publicisztikai gyűjteményéhez Hirschler József pápai prelátus, főesperes-plébános írt előszót. A felkérés nem véletlen, cikksorozata a mélyen vallásos római katolikus Gyárfás Elemér nézeteit tükrözi. „Nekem, a társadalompolitikusnak, legerősebb és megingathatatlan bizonyítékom volt mindenkor az én keresztény hitem mellett az a napnál világosabban felismert igazság, hogy az emberi társadalom minden fájó problémájának egyetlen megoldása, minden vérző sebének egyetlen orvossága a hamisítatlan, tiszta, tündöklő keresztény világnézet.” Ezen az alapon állva adta egyik írása címének, hogy A Szent Imre Egylet üdvözli a Bethlen Gábor Kört. Abban meggyőződéssel vallotta: „Ez a mi Erdélyünk nem az az ország, melynek békéjét felekezeti viszályok képesek volnának feldúlni. […] Ez a mi Erdélyünk megszentelt földje a szabadságnak, a türelemnek, a szeretetnek.” Ősei háromszéki primor származására utalva székelynek vallotta magát. Leszármazását A léczfalvi Gyárfás család sepsiszentgyörgyi ága címen a Genealogiai Füzetek negyedik évfolyamában mutatta be. 1925. október 20-án, a Kovászna megyei kézdikővári Szent Lőrinc vértanú-templom jubiláris ünnepségén elhangzott beszédében a székelységet így jellemezte: „A székelységet az ő katolikus öntudata megtanítja arra, hogy becsületes munka és önzetlen kötelességteljesítés és tiszta erkölcs és tiszta családi élet, tisztalelkű fiatalság és becsületben megőszült öregség olyan hatalmas erők egy nép életében, melyek biztosabban és tartósabban alapozzák meg egy nép életét, mint szuronyok erdeje és kincsek halmaza.” Szabadság (Kolozsvár) 2015. július 18.Emlékül hagyom az én múltamat (Zathureczky Berta emlékfüzete az első világháborúból)Nemrégiben Ferencz Árpád nyugdíjas matematikatanár barátom egy füzetet nyújtott át nekem tanulmányozásra. A szüleivel vásárolt székelyudvarhelyi Szabady-féle ház padlásán találta egy ládában. Közel száz évet lapult ott Berta néni emlékkönyve, melybe a beírások sorát Jakab Lajos tartalékos tizedes, a sepsiszentgyörgyi Vöröskeresztes Kórházba utókezelésre beutalt katonák egyike 1915. január 6-án elsőként nyitotta meg a kórház főápolónője „Kelemenné nagyságos asszony” kérésére. Rövid kutakodás után kiderítettem, hogy „Kelemenné nagyságos asszony” nem más, mint nagyernyei Kelemen Lajos, Háromszék megye egykori tiszti főügyészének felesége, Zathureczky Berta. Ki volt Zathureczky Berta 1855. február 1-jén született Homoródszentmártonban. 21 éves korában köt házasságot a tiszti főügyésszel, és attól kezdve élete Sepsiszentgyörgyön folytatódik. Korában nagyra értékelt tehetséges író, költő és zeneszerző volt. Megzenésített versei nagy népszerűségnek örvendtek. A Székely Nemzeti Múzeum építését kezdeményező Csereyné unokahúgaként mindenben egyetértett nagynénje törekvésével, műsoros rendezvények és adakozások szervezésével gyűjtötte az adományokat, de még a városi toronyóra beszerzéséhez is jelentős pénzösszeggel járult hozzá. A sepsiszentgyörgyi Jótékony Nőegylet és a Tulipán Kert elnöke, Mikszáth Kálmán és Jókai Mór személyes ismerőse. Előbbit meg is hívta a Jótékonysági Egylet egyik rendezvényére, Jókainak megszervezte Sepsiszentgyörgyön írói pályája jubileumi megünneplését. 1910-ben Emlékezzünk régiekről címmel székely mondákból és regékből gyűjteményes kötetet adott ki. Regényeket (Az asszony átka az asszony, Simonyi óbesterné), sőt, operetteket (Anatol, vagy a farsang útja) is írt. Irodalmi munkásságáért az Erdélyi Irodalmi Társaság tagjául választotta. Az 1914–1918 között zajló nagy háború alatt a Koronás Arany Érdemkereszttel és a II. Polgári Arany Érdemkereszttel is kitüntették. Hogy mivel érdemelte ki e medáliákat, az említett füzet alapján érthetjük meg. A „nagy háború”-ról Az 1914-ben kitört, kezdetben „nagy háború”-nak, később világháborúnak nevezett vérzivatarban becslések szerint közel 70 millió embert kényszerítettek hadba, közel 10 millióan haltak meg a harctereken és a fogolytáborokban. Ehhez hozzáadódik a civil lakosság pusztulása, a háborúból, fogságból hazatértek megkurtított élete. Kirobbantói ma is egymásra mutogatnak, de tény, hogy más és más érdekek feszültek egymásnak. A legkevésbé Magyarország volt érdekelt a háborúban, őt a Monarchia, a dualizmus rántotta bele, és mindenik frontszakaszon tényleges határait kellett védenie. Amint a füzetből is kitűnik, a magyar katonák sokáig lelkesen teljesítették is ezt a feladatukat. Nos, amikor elfogadtam a baráti felkérést, nem gondoltam, milyen nagy fába vágjuk fejszénket. Bizony a nagyrészt ceruzával, legtöbbször központozás nélkül rótt, fogalmazni nem nagyon tudó, helyesírási szabályokat nem ismerő emberek írásának kisilabizálása, számítógépre vitele szemet, türelmet igénybe vevő munka volt. S ráadásul e szövegeket olvasva rájöttem, hogy nem tudok olyan bevezetőt írni, amelyben bárcsak megközelíteném a háborúban részt vevő emberek szenvedését, sokszor tragikus kimenetelű sorsát. Ez nem is annyira történészi képzettségem hiányának tudható be, ami ha lenne, ide-oda tolódó frontvonalakat, nyilakat rajzolnék, dátumokat írnék, és szenvtelenül leírnám, hogy ebben a borzasztó háborúban a Monarchia 1 200 000 embert veszített. Azt sem tudjuk, hány százezret tesz ki azoknak száma, akik hazatértek ugyan, de a súlyos sérülések következményeként vagy ott szerzett betegségek miatt otthonukban néhány év alatt elhunytak. Aztán ott van a fogságba esettek szenvedése, amelyekről gyermekkoromban annyi történetet hallottam, vagy épp olvasmányélményeimből ismerősek. Nem, nem a történészi képzettség hiányzik, hiszen talán mint orvos nagyobb ráérzéssel meg tudom magyarázni, hogy a katonák egy része miért halt meg azonnal a lövés után, még ha a golyótalálat talán nem is volt halálos. Mert a harci eseményekhez nem szokott, fáradt, éhes, kialvatlan katonák sokkos állapotba kerültek. Azt is jobban tudom a történészeknél, hogy a haslövésesek, ha nem operálják az első 6–12 órában, menthetetlenek (talán még ma, az antibiotikumok birtokában is). Hogy a tüdőlövés, koponyasérülés túlélőinek egy része, még ha napok múltán valamiképp kórházba került is, néhány nap múlva meghalt. Hogy a földbe becsapódott gránátok, srapnerek szilánkjai megfertőződhettek és végzetes gennyedő sebeket okozhattak. (Jó esetben a végtagot lehetett amputálni.) A fagyos földből kiszedett krumpli és a káposztatorzsa evése, a vérhas kolerát, sárgaságot, sok tetű kiütéses tífuszt okozott. Mint rögtön halálos betegséget nem okozó „nyavalyákat”, csak érintőlegesen említem a nemi betegségeket, a kankót és a szifiliszt, melyek gyakorisága korabeli statisztikák szerint igen-igen megugrott. A hideg lövészárok miatt megnőtt a vese- és a reumás betegségek száma is. Albániában a maláriát is sokan elkapták. És végül hozzájárult a halálhoz az is, ogy napok teltek el, amíg kórházba tudták szállítani a sebesültet. Ezeket talán jobban meg tudom érteni, leírni, mint a hadtörténész, de én is képtelen vagyok érzékeltetni a sok nélkülözést, a fáradságos menetelések keltette érzést, az eső áztatta, mocsaras galíciai föld lövészárkaiban vagy az olaszországi kavernákban lévő katonák emberi képzeletet is meghaladó szenvedéseit. Senki nem tudná megérteni és ábrázolni rajtuk kívül a kezdetben lelkesedni, hősiesen harcolni, sőt, meghalni is tudó emberek lelkivilágát, amivel mindezeket képesek voltak elviselni. Egy részüknek még ezek mellett a fogság szenvedéseiből is kijutott. Csak a kérdést tehetjük fel éppen száz év múltán: mindezt miért, kiért? Miért és kik hajtottak mészárszékre közel 70 millió embert, akik közül közel 10 millió meghalt, s akiket valahol valakik hazavártak? Az oroszok a cáratyuskáért (akit aztán megöltek), a mieink a hazáért, a királyért, Ausztriáért (amely aztán felbomlott), a németek terjeszkedésért (aztán zsugorodott a birodalom), a szerbek nagy Szerbiáért (meglett, de ma már nincs), a franciák revánsért, a német birodalmi rendszer likvidálásáért (mire mentek vele?), az angolok hatalmuk megőrzéséért (ma már az is megtépázott). Hogy ezek mögött kik keverték a kártyákat, az már a történészekre tartozik, rám csak a szenvedések számbavétele és talán a krasznojarszki fogolytáborban meghalt Gyóni Géza versének felidézése: Csak egy éjszakára küldjétek el őket. A háborús egészségügyi ellátásról Senki nem számított ilyen elhúzódó, nagyméretű háborúra, így az egészségügyet is készületlenül érte a nagyszámú sebesült, később a körülményekből adódó fertőző betegségek fellépte. A harctéren támadt sérüléseket a segélyhelyen látták el, amely a front mögött, de mindig annak közelében helyezkedett el. Ide vagy a bajtársak vitték, vagy saját lábán ment a valamelyest elsősegélyben részesült sebesült, 99 százalékukat itt látták el. Sajnos, nem volt olyan berendezés, szállítási lehetőség, hogy például a hasi sérülteket hat órán belül kezeljék. Így aztán azok nagy kínok között elhunytak a kialakult hashártyagyulladás miatt. A tüdőlövést szenvedők egy része, akik nem véreztek hamar el, vagy nem fulladtak meg a kialakult légmell miatt, később haltak meg szövődményeiben a hátországban lévő kórházak valamelyikében, ahol rendelkezésre állt a helységi kórház, a csapatkórház, a honvédkórház, a tábori kórház vagy a tartalék kórház. Ezeken kívül kiürített iskolákban vagy más helyiségekben létrehozták az úgynevezett Vöröskeresztes Kórházakat, amelyeket már nem is orvosok irányítottak. A Vöröskereszt mindenről maga gondoskodott kórházaiban. Az élelmezést, a kötszereket, az orvost, ha volt, az ápolószemélyzetet mind a polgárok adományaiból fizették. Az akkori közéleti személyiségek, a polgárság prominens tagjai mind élen jártak az önkéntes munkában. Sepsiszentgyörgyön a Vöröskereszt Egylet a polgári fiúiskolában (ma Mihail Viteazul Kollégium) rendezte be a kórházát. Hamarosan száz férőhellyel rendelkeztek. A városi közkórházat tartalék kórházzá alakították át. A füzetből és a korabeli fényképekről az derül ki, hogy elsősorban olyan végtagsérülteket hoztak utókezelésre, sokszor négy-öt kórház után, akik már nem szorultak kimondottan orvosi kezelésre, megbirkóztak velük az önkéntes ápolónők is, mint amilyen Zathureczky Berta volt. A füzetről Egyszerű kockás iskolás füzet, amelyben 1915. január 6-i keltezéssel írják az első történetet, és az utolsó bejegyzés 1918. március 31-éről való. A döntő többségben magyar nyelven írt szöveg mellett találunk román, horvát, német, lengyel nyelvű beírást is a Monarchia népességének megfelelően. Az első részben 1916 júniusáig a sebesültek több-kevesebb részletességgel leírják a lelkes hadszíntérre vonulásukat, aztán megjelennek a mérhetetlen szenvedésről szóló sorok, olykor versben is. Nagyobbrészt egyszerű emberek írnak, helyesírási hibákkal, tollforgatáshoz nem szokott kézzel. (Több helyen meghagytuk az eredeti írásmódot, csak értelemzavaró hibákon javítottunk.) Döbbenetes sorsok, embereké, akik verejtékkel szerezték meg a mindennapi kenyerüket, és akiket egyik napról a másikra elszólítottak békés foglalkozásuktól, és napokon át utaztatva vitték őket egyik frontról a másikra, ahol várta az ellenség ágyú- és gépfegyvergolyója, a pergőtűz, a szuronyroham, a lövészárkokban a hideg, az eső, a szél, a tetvek és a bolhák megismétlődő rohama, az éhség. 1916 nyarától megszűnnek a „Berta nagyságos asszonynak” szánt írások, helyettük a román hadsereg kiszorítására érkezettek aláírása szerepel, legtöbbször megköszönve a jó ebédet, vacsorát, a pihenési lehetőséget, a kedves fogadtatást („A háromnapi koplalás utáni mesés vacsoráért hálás köszönet és kézcsók. Dévay István őrmester”). Sok a német császárság különböző területéről, olykor Berlinből is származó német aláírása, bizonyítva a német hadsereg Szentgyörgyön való jelenlétét is. Akik itt leírták „hadi élményeiket”, még a szerencsések közé tartoztak, bár egy részük felépülve újrakezdte a harcot valamelyik fronton. Döbbenetes olvasni, hogy öt napig feküdt a sebesült katona a harcmezőn, amíg rátaláltak bajtársai. Az oroszok vizet adtak neki és otthagyták. Akkor még volt valamelyes lovagiasság a harcoló felek között. Ma már „nem hagynák szenvedni” a megsebesült katonát. Két névsor áll a füzet végén. Az ápoltak névsora és az orosz fogságból 1918. március végén itt megpihenő hadifoglyoké, akik közül Gehferter Juhász József (Borsod megye, Mezőkövesd, K. u. K. Inf. Reg. No 60 10, Kompanie 4 Zug.) hosszú verses szövegben írja le fogságuk döbbenetes történetét. Egyelőre ebből idézünk: „mit etünk és menyit / arról nem beszélek / inen osztán visza / szálásra kisértek / az épület fala / kozákok szuronya / a teteje pedig / csilagos ég boltja / párnánk volt a föld / kemény göröngye / takarodzó paplan / az ég sötétsége” Így indultak Arhangelszkbe, ahol: „nehéz tárgyakat kellet / hajókbol kirakni / hoszú sin vasakot / vagonyokra rakni / igy teltek a napok / hetek és honapok / de a sorsunk eddig / semmit nem változott / Egyszer csak ki ütött / majdnem minyájunkon / egy betgség minőt / sosem látunk othon / párhét teltével már / csak huszonketten vagyunk / de lehet mondani / már mindennap fogyunk / senki nem tudhatya / milyen sors vár még ránk /”... Dr. Nagy Lajos Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. szeptember 6.A második világháború hőseire emlékeztekTöbb mint százötvenen vettek részt szombaton az Ajnád térségben elhunyt második világháborús hősök tiszteletére készített emlékmű és a falu határában újraállított honvédkeresztek megáldásán. A második világháborúban Ajnád térségében elhunytak tiszteletére készíttetett emlékművet és állított vissza eredeti helyére tizenkét keresztet a csíkajnádi Szent István Szervezet. Terepjárókkal, traktor vontatta szekerekkel indultak az ajnádi templomnál összegyűltek Varjadorjára (Csíki-havasok) szombaton reggel, hogy az ott 11 órakor kezdődött szentmisén részt vehessenek, és a háborús hősök emléke előtt leróják kegyeletüket. A helyszínre érkezés után keresztaljába rendeződtek a jelenlevők, és az egyházi lobogók alatt tették meg az utolsó száz métert. A magyar honvédelmi minisztérium által állíttatott kő emlékmű mellett megtartott szentmisén az összegyűlt hívek a háborús hősök lelki üdvéért imádkoztak. A szentmisét követően Bogos Róbert, az ajnádi Szent István Szervezet tagja egy kis történelmi betekintést nyújtott a szépvízi, szentmihályi és ajnádi erdőkben 1944 őszén az oroszokkal folytatott heves harcokba. Ismertette, az oroszok próbáltak a hegyeken előtörni és Szépvíz felé nyomulni, hogy ott a főutat elfoglalják, ezáltal biztosítsák hadseregük szállítmányainak zavartalan haladását. S habár a csata nem Varjadorján dőlt el, véleménye szerint azért egy kicsit ott is. „Ugyanis ezek a kisebb magyar csapatok szembeálltak az előőrsként beszivárgó orosz csapatokkal. Így bizonyos értelemben feltartóztatták, késleltették a magaslati pontok, harcászati állások és az út elfoglalását.” Ezt követően a harcokról szóló beszámolókból és a helyiek visszaemlékezéseiből is idézett. Szőgyör Loránd, a Szent István Szervezet elnöke is köszöntötte az összegyűlteket. „Tavaly szeptemberben, a faluégés 70. évfordulóján szentmisével emlékeztünk a szomorú eseményre, a háborúra és a menekülésre. Akkor határoztuk el, hogy újraállítjuk a honvédkereszteket, és ekkor álmodtuk meg egy világháborús emlékmű létrehozását is. És ez az álom, ez a terv megvalósult.” Mint mondta, a hatékony együttműködés eredményeként elkészülhetett a honvéd emlékmű, amely Dóczy András szobrászművész alkotása, továbbá helyi összefogással sikerült újraállítani a tizenkét ismeretlen honvéd sírhelyét jelölő keresztet. Lukács Bence Ákos konzul, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának munkatársa fontos bejelentést tett: idén nyáron módosították a hadigondozotti ellátásról szóló 1994. évi XLV. törvényt, amely így a hősi halált halt katonák magyar állampolgárságot már megszerzett hozzátartozóiról is méltóképpen gondoskodik. Azaz a határon túli területeken élő, de egykor a magyar királyi honvédségben harcolt katonák leszármazottaira, rokonaira is vonatkozik, amennyiben magyar állampolgársággal is rendelkeznek. „Hétfőtől a hadigondozotti ellátással kapcsolatos kéréseket Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán is le lehet adni, éppen ezért várunk minden érintettet. Főkonzulátusunk meg fogja keresni azokat a személyeket, akik ez ügyben minket a nyár folyamán már megkerestek és elérhetőségüket meghagyták, továbbá szívesen tájékoztatunk minden kedves érdeklődőt” − hangsúlyozta. Az ünneplők között jelen volt vitéz idős Orbán Ferenc, a Bilibók-tetői csata utolsó élő tanúja. Az ajnádi születésű férfi Gyóni Géza Csak egy éjszakára című versét szavalta el. Ezt követően leleplezték az emlékművet, melyet a helyi plébános áldott meg, majd elhelyezték a kegyelet koszorúit is. Ugyanakkor megemlékeztek az 1945-ben 17 évesen Varjadorján életét vesztett Szakáli Aladárról is, akivel egy aknaszilánk végzett. A hazafelé vezető út mellett megáldották a Csűrkertben újraállított három fakeresztet, a közös ebéd után pedig a Sándor-oldalában elhelyezett két keresztet is. A tekerői hét honvédkereszthez hosszú, meredek út vezetett, terepjárókkal közelítettük meg a helyszínt, végigautózva Pogányhavas, Széphavas és Kőnyak gerincein. Az ott újraállított ismeretlen honvédek emlékét őrző keresztek megáldásán részt vettek a Gyimesekből érkezett idősek is, akik valamikor az ott állt régi keresztekhez is gyakran vittek virágot. Kömény Kamilla Székelyhon.ro 2017. december 18.A kortárs kultúra mint közös nyelv – Magyar Örökség díj erdélyi művészeknekA gyergyói származású Molnár Levente világhírű operaénekest és Márton Árpád csíkszeredai festőművészt is Magyar Örökség díjjal tüntették ki a hét végén Budapesten. Magyar Örökség díjjal ismerték el a gyergyói származású Molnár Levente világhírű operaénekes és a csíkszeredai Márton Árpád festőművész munkásságát a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében a hét végén. A Magyar Örökség és Európa Egyesület által felkért bírálóbizottság döntése értelmében azokat díjazták, akiknek nevéhez köthetőek korunk, valamint a második világháborút megelőző időszak legjelentősebb magyar teljesítményei. Bekapcsolni Erdélyt a világ komolyzenei vérkeringésébe Molnár Levente művészetét, munkásságát Bocskor Lóránt színművész, a Virtuózok rendezvényigazgatója méltatta a díjátadón. „Művész és ember– ez a kettősség válik jelentőssé Molnár Levente életművében, aki fiatal kora ellenére olyan teljesítményeket tudhat maga mögött, amelyek bárkinek egy egész életre elegendőek lennének. Mint mindig mondja, szeretne olyan világban élni, ahol a kortárs kultúra az a nyelv, amit minden ember beszél. Hiteles, meggyőző erővel tudja képviselni ezt az egész világban, munkássága bizonyíték arra, hogy az igaz tehetség utat törhet magának" – méltatta Bocskor Lóránt a gyergyóremetei származású Liszt Ferenc-díjas magyar operaénekest, baritont, aki rengeteg felkérést kap a világ első kategóriás operaházaiból. A méltatásban elhangzott, az énekes folyamatosan azon munkálkodik, hogy Erdélyt rácsatlakoztassa a világ komolyzenei vérkeringésére. Molnár Levente Gyergyóremetén született 1983-ban, érettségi után, 18 évesen debütált az aradi Nemzeti Színházban, 21 évesen pedig Budapesten, a Magyar Állami Operaházban játszott főszerepeket. Nemzetközi bemutatkozására 2007-ben a Cardiffi Énekversenyen került sor, ahol döntősként Carlo Rizzi vezényletével mutatkozott be. Egy évvel később már a londoni Covent Gardenben énekelt. Az elmúlt években Berlinben, Bécsben, Bordeaux-ban, Münchenben, Londonban, Tokióban és Madridban is fellépett, dolgozott például Juan Diego Florez-szel és Rost Andreával, valamint Marco Armiliato, Ascher Fisch, Zubin Mehta és Kent Nagano világhírű karmesterekkel. „Ha újrakezdhetném, akkor is tanár lennék” Márton Árpád csíkszeredai festőművész munkásságát Banner Zoltán művészettörténész, költő méltatta a díjátadón. Úgy érzem, erre az elismerésre nem is vagyok érdemes, én csak végeztem a dolgomat. A tanári munkában, a nevelésben is nagy elégtételem van. Ha még egyszer újrakezdhetném, csak a tanári állást vállalnám. Sokat segített nekem az, hogy ifjúság között élhettem, vagy hogy gyerekek között voltam” – nyilatkozott a művész a héten a Liget.ro-nak az elismerésről. Márton Árpád középiskolai tanulmányait a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban végezte (1958), a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán Kádár Tibor és Miklóssy Gábor tanítványaként szerzett diplomát (1964). Kompozíciókat, tájképeket, portrékat és portrékompozíciókat fest, melyeken drámai megjelenítő erővel fejezi ki a székelység ragaszkodását a szülőföldhöz. Kiállításokon többször bemutatott festményei: Vihar; Kenyérszelő; Földanya; Parasztbánat; Kenyér; Madárijesztők; Asszony; Mindennapi kenyerünk; Ikarusz; Napraforgó; Féltés. Olajban és olajtemperában készült festményein, valamint akvarelljein a dekoratívan kezelt és fölfokozott színek kifejező erejére épít, s a téma rajzos, kemény, szűkszavú megjelenítésére törekszik. A csíki művészközösség összetartó, markáns egyénisége. Számos egyéni kiállítást szervezett Csíkszeredában, Kézdivásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Kolozsvárt, Marosvásárhelyen, Gyergyószentmiklóson. Részt vett külföldi csoportkiállításokon: New York (1974), Barcelona (1976), Krakkó (1977), Nürnberg (1980), Washington (1988). Magyar Örökség elismerésben részesült még Bakó Annamária irodalomközvetítő és könyves szolgálata; Kovács Szilvia és az általa életre hívott „A legszebb konyhakertek" mozgalom, Bogdán József vajdasági magyar papköltő szolgáló élete; Hubay Jenő zeneszerző iskolateremtő hegedűművészete; Gyóni Géza költészete és patriotizmusa. Krónika (Kolozsvár) lapozás: 1-12
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
